Szinte minden európai társadalomban jelen vannak azok a gátak, melyek a kultúrához való hozzáférést akadályozzák, és leginkább azoknak a fiataloknak ártanak, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, vagy akik valamely, a társadalomból kirekesztett kulturális csoport tagjai, akár külföldön születtek, akár nem. Pedig esetükben a kultúrához való hozzáférés az „integráció”, a többségi társadalom kulturális tőkéjében való részesülés, valamint a társadalmi tőke gyarapításának igencsak jelentős forrása lehetne. Ezek a fiatalok gyakran emellett szegregált lakókörnyezetben is élnek, ahol az ilyen típusú tanulási lehetőségekhez korlátozottan férnek hozzá.
Budapesten a roma származású fiatalok gyakran etnikai gettókban élnek, melyek a világ más tájaival ellentétben a város kellős közepén találhatóak; az elkülönülést, elszakítottságot sokszor a tehetetlenség és szorongás okozza, hogy a többségi társadalom nem fogadja el őket.
A párizsi agglomerációban, Barcelonában és Madridban a migránsok és gyermekeik szegényebb kerületekben való koncentráltsága kihatással van az integrációjukra, a társadalmi és földrajzi mobilitási lehetőségeikre, a demokratikus intézményekben való részvételi hajlandóságukra, az önképükre és arra, hogyan észlelnek másokat – azokat, akik nem szegregált térségek lakói. Több tanulmány is kimutatta, hogy a fiatalok ezt a fajta szegregációt negatívnak tartják; az oktatási lehetőségeiket gyengébbnek, a sikerre való esélyeiket pedig bizonytalanabbnak érzik, mint a város más részein. (Study: Le role du quartier dans le vécu des jeunes, Douzet, Robine 2013)
Habár Helsinki és Bécs demográfiai valósága más képet mutat, a tendenciákat tekintve hasonlóságok figyelhetők meg. A kulturális intézmények néhány belvárosi kerületre koncentrálnak és több állami intézmény inkább a turistákat célozza meg, mintsem a helyieket.
A „Divercity” az ilyen jellegű, kultúrához való hozzáféréssel kapcsolatos egyenlőtlenségeket célozza meg, különösen a hátrányos helyzetű (alacsony oktatási, társadalmi, földrajzi tőkével rendelkező), gyakran alacsony presztízsű lakókörnyezetben élő fiatalokra fókuszálva.
A „Divercity” olyan módszereket kíván kifejleszteni, melyek
a) innovatív tanulási forrásként teremtik újjá a múzeumpedagógiát
b) segítenek, hogy a kiállításokat pedagógiai segédletként lehessen használni társadalmaink sokszínűségi jegyeinek megvitatása céljából
c) alkalmasak új közönségek fogadására és bevonására (különös tekintettel a hátrányos hátterű, migráns, általában múzeumba nem járó közönség bevonására)
d) a kulturális sokféleséget általános európai erőforrásként értékelik
e) a művészeti mediációt széles körben alkalmazott módszerként kínálják, ami arra szolgál, hogy a lakók újra birtokba vegyék a várost és a tereit, továbbá az alacsony presztízsű kerületek szólítsák meg saját lakóikat, különösképpen a hátrányos helyzetű fiatalokat.
A Divercity egy „itt kint – ott bent” élményt kíván nyújtani azáltal, hogy a valóságban létező kulturális sokféleséget beviszi a múzeumok falai közé. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a múzeumot kulturális találkozási térré alakítja azok számára, akiket ezekből a terekből a kiszorulás veszélye fenyeget (ami főként a fiatalokat érinti), másrészt pedagógiai élményt is nyújt: a múzeumi tapasztaltakon keresztül hozzájutva az életkori, nemi szerepekkel kapcsolatos kulturális tudáshoz.
Budapesten a roma származású fiatalok gyakran etnikai gettókban élnek, melyek a világ más tájaival ellentétben a város kellős közepén találhatóak; az elkülönülést, elszakítottságot sokszor a tehetetlenség és szorongás okozza, hogy a többségi társadalom nem fogadja el őket.
A párizsi agglomerációban, Barcelonában és Madridban a migránsok és gyermekeik szegényebb kerületekben való koncentráltsága kihatással van az integrációjukra, a társadalmi és földrajzi mobilitási lehetőségeikre, a demokratikus intézményekben való részvételi hajlandóságukra, az önképükre és arra, hogyan észlelnek másokat – azokat, akik nem szegregált térségek lakói. Több tanulmány is kimutatta, hogy a fiatalok ezt a fajta szegregációt negatívnak tartják; az oktatási lehetőségeiket gyengébbnek, a sikerre való esélyeiket pedig bizonytalanabbnak érzik, mint a város más részein. (Study: Le role du quartier dans le vécu des jeunes, Douzet, Robine 2013)
Habár Helsinki és Bécs demográfiai valósága más képet mutat, a tendenciákat tekintve hasonlóságok figyelhetők meg. A kulturális intézmények néhány belvárosi kerületre koncentrálnak és több állami intézmény inkább a turistákat célozza meg, mintsem a helyieket.
A „Divercity” az ilyen jellegű, kultúrához való hozzáféréssel kapcsolatos egyenlőtlenségeket célozza meg, különösen a hátrányos helyzetű (alacsony oktatási, társadalmi, földrajzi tőkével rendelkező), gyakran alacsony presztízsű lakókörnyezetben élő fiatalokra fókuszálva.
A „Divercity” olyan módszereket kíván kifejleszteni, melyek
a) innovatív tanulási forrásként teremtik újjá a múzeumpedagógiát
b) segítenek, hogy a kiállításokat pedagógiai segédletként lehessen használni társadalmaink sokszínűségi jegyeinek megvitatása céljából
c) alkalmasak új közönségek fogadására és bevonására (különös tekintettel a hátrányos hátterű, migráns, általában múzeumba nem járó közönség bevonására)
d) a kulturális sokféleséget általános európai erőforrásként értékelik
e) a művészeti mediációt széles körben alkalmazott módszerként kínálják, ami arra szolgál, hogy a lakók újra birtokba vegyék a várost és a tereit, továbbá az alacsony presztízsű kerületek szólítsák meg saját lakóikat, különösképpen a hátrányos helyzetű fiatalokat.
A Divercity egy „itt kint – ott bent” élményt kíván nyújtani azáltal, hogy a valóságban létező kulturális sokféleséget beviszi a múzeumok falai közé. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a múzeumot kulturális találkozási térré alakítja azok számára, akiket ezekből a terekből a kiszorulás veszélye fenyeget (ami főként a fiatalokat érinti), másrészt pedagógiai élményt is nyújt: a múzeumi tapasztaltakon keresztül hozzájutva az életkori, nemi szerepekkel kapcsolatos kulturális tudáshoz.
|
|
